Ha a rideg tényeket vesszük, akkor a tűz kémiai jelenség: éghető anyag fény- és hőhatással járó oxidációja.

Ha fizikai oldalról vizsgáljuk, akkor az éghető anyag, az oxigén és a gyulladási hőmérséklet szentháromságának frigyéből megszülető önfenntartó reakció.

Biológiai értelemen a tűz maga az élet – a szervezetben lezajló lassú égés, a sejtek energiaigényét biztosító oxidáció. A felvett tápanyagok elégetése biztosítja minden élő szervezet számára a működéshez szükséges energiát. A tűz az élet alfája és ómegája.

De a tűz lehet halál is. Elég, ha csak a tűzvészekben elveszett sok-sok emberi életre gondolunk. Sőt, a tűz még a halál után is elkísér bennünket, hiszen a hamvasztás során a végső tűz emészti el porhüvelyünk, hogy tényleg csak a por maradjon belőle.

Ha hasznosságát vesszük figyelembe, a tűz az egyik legrégebbi jó barátja az embernek.

Mikor fázunk, melegít, megfőzi az ételünket, megolvasztja az ércet, a sötétben világít. Már a homo erectus is használta a tüzet. A szerszámhasználat és a beszéd kialakulása mellett a tűz hasznosságának felismerése, a tűz felhasználása, megszelídítése emelte ki az embert az állatvilágból.

De, ha nem vigyázunk, a jóbarát szembe fordul az emberrel és tomboló vadállatként pusztít.

A barátságos meleg helyett gyilkos, izzó pokollá változtatja az otthonunkat, a környezetünket.

Ha fellázad, mohón felfal, bekebelez mindent, ami drága volt nekünk, míg önnön mohóságába belepusztulva, el nem hamvad.

Másrészről, találóan, az emberi érzelmekben is visszaköszön a tűz. Talán mert a vágy, a szeretet, a szerelem is pont ugyanolyan, mint a fizikai reakcióhoz szükséges háromság megléte. Nélkülük nincs meg a kapcsolathoz szükséges tűz.

Minden emberben megvan a tűzhöz szükséges gyújtóanyag, a vágy, a tüzet tápláló oxigén, a szeretet, de a reakció beindításához szükség van még a szikrára, a szerelemre. Ha minden feltétel együtt áll, lángra lobban szívünkben a tűz.

Igen. A lelkünket átjáró tűz. A vágyott, szeretett személy testének melegsége, érintésének, csókjának izzása, az egybefonódó testek, a szeretkezések tüze és a féltékenység mindent elpusztító lángja, mely után csak a kihűlő érzelmek üszkösödő romjai maradnak.

Bárhonnan is nézzük, tűz nélkül nincs élet. A tűz jó barát, ha vigyázunk rá, de pusztító ellenség, ha nem.

Vigyázzunk a szívünkben fellobbanó lángra, mely éltet, de ha nem őrizzük, akkor elhamvad, vagy szembefordul velünk és felemészt. Bár a tűz után visszamaradt kihűlt, üszkös romokkal még mindig jobban járunk, mintha ki sem gyúlt volna a lelkünket melegítő lángocska és szívünkben csak tűz nélküli, hideg, sötét nihil várna.

Éltessük szívünk tüzét, tápláljuk szeretettel, szerelemmel hogy ki ne hunyjon, de óvjuk, védjük, hogy ránk ne támadjon.